Szólj hozzáUgyan a Kriegsmarine a háború előtt és alatt több csatahajót és nehézcirkálót is épített, de a háború megnyerésére az igazi esélyt a tengeralattjárók jelentették.
A cikket írta: HZS89
Miután Dönitz 1943-ban átvette a Kriegsmarine parancsokságát, a tengeralattjárók fejlesztése és építése minden korábbinál nagyobb prioritást kapott. Így születtek meg a német Elektroboot-ok, amik a modern tengeralattjárók mintapéldányául szolgáltak.
A probléma: a szövetséges légierők
A britek már a háború kitörésekor repülőgépekkel akartak a tengeralattjárók ellen harcolni, de ez akkor még nagyon nem volt hatékony. Például az egész 1939-41-es időszakban a britek összesen kettő tengeralattjárót süllyesztettek el repülőgépekkel.
A háború folyamán viszont megjelentek a britek arzenáljában a radarral felszerelt tengeralattjáró-vadász repülőgépek, ami ezt a helyzetet megváltoztatta. Ennek következtében 1942-ben már 22 tengeralattjárók süllyesztettek el a britek és a szövetségeseik repülőgépei, ami a Kriegsmarine vezetésében is aggodalmat keltett.
1943-tól pedig az elsüllyesztett német tengeralattjárók számát tekintve már vezető ok volt a szövetséges légierő. Ezért a német haditengerészetben ekkor már elsődleges prioritást kapott, hogy a tengeralattjárók jobban védve legyenek a szövetséges légitámadásokkal szemben.
A Kriegsmarine ellenlépései
A Kriegsmarine számos fejlesztést végzett a tengeralattjáróin, hogy azokat a szövetséges légierő ne tudja elsüllyeszteni. Például számos tengeralattjárót erősebb légvédelmi fegyverzettel láttak el, hogy ne legyenek könnyű préda a rájuk támadó repülőgépeknek.
Ennek bizonyos mértékig volt is hatása: a britek a világháború folyamán a német tengeralattjárók elleni harcban összesen 700 repülőgépet veszítettek, amiknek a jelentős részét a tengeralattjárók légvédelmi gépágyúi okozták. Hozzá teszem, hogy ebben a 700 repülőgépben nem csak a tengeralattjárók által lelőtt repülőgépek voltak benne, hanem a súlyosan megrongálódott, de ennek ellenére a bázisra visszatérő repülőgépek és az egyéb veszteségek is.
A háború elején még a legtöbb német tengeralattjárónak egyetlen légvédelmi gépágyúja volt, mivel többre nem volt szükség. 1943-tól kezdve viszont már számos német tengeralattjáró akár féltucatnyi légvédelmi gépágyúval és géppuskával is rendelkezett. Viszont a szövetségeseknek az 1944-45 időszakban már annyi repülőgépük volt, hogy a védelemhez ez sem volt elég.
A képen látható tengeralattjárón 3 légvédelmi löveg van, összesen 8 gépágyú-csővel. 1943-től kezdve a legtöbb német tengeralattjárónak már ilyen erős légvédelme volt.
Továbbá a németek ellátták a tengeralattjárókat radarjelzőkkel. Ezek a szövetséges radarok által használt hullámhosszokat figyelték és még az előtt jelezték a radart használó szövetséges repülőgépek jelenlétét, hogy azok túl közel értek volna.
A radarjelzőkkel viszont volt egy olyan probléma, hogy ahogyan a britek újabb radartípusokat vezettek be, úgy azoknak újabb hullámhossza lett, ami hatástalanná tette a régebbi radarjelzőket.
Pont egy ilyen eset okozta a német tengeralattjárók számára a katasztrófát 1943-ban. A szövetségesek ugyan 1942-ben már rendelkeztek radarral felszerelt tengeralattjáró-vadász repülőgépekkel, de azt az akkori német radarjelzők viszonylag megbízhatóan bejelezték és így a német tengeralattjárók időben merülni tudtak. 1943 márciusában viszont britek elkezdtek alkalmazni egy új radart, amit az akkori német radarjelzők nem jeleztek be. Utána következett a német tengeralattjárók számára a „Fekete Május”. Ezek után a németek egy időre be is szüntették a tengeralattjáró háborút, ami addig tartott, amíg a német tengeralattjárókat 1943 szeptemberére ellátták új radarjelzőkkel.
Egy másik fejlesztés az volt, hogy egyes tengeralattjáró típusokon a németek csökkentettek a merüléshez szükséges időt, hogy még az előtt le tudjanak merülni, hogy a repülőgép odaér hozzájuk. Emellett a német tengeralattjárókat 1944-ben elkezdték nagyobb számban ellátni radarral, hogy ne tudják őket meglepni a szövetséges repülőgépek.
A gyorsabb merülés érdekében átalakított német tengeralattjáró makettje
Emellett a német haditengerészet az 1943-44 időszakban számos tengeralattjárót indított a Távol-Keleti vizekre, hogy ott folytassák a hadjáratot a szövetséges hajók ellen. Ennek az volt az oka, hogy akkoriban még az Indiai-Óceán térségében jóval gyengébb volt a szövetséges haderő jelenléte, amely okból ott még a régebbi típusú tengeralattjárókkal is tudtak eredményeket elérni a németek.
Még egy fejlesztés a légperiszkóp volt. A légperiszkóp lehetővé tette, hogy a tengeralattjárók nagy távolságokat tegyenek meg a víz alatt, a dízelmotorjaikat használva. Ez igen jelentős mértékben lecsökkentette a sikeres légitámadások számát, de teljesen ez sem nem szüntette meg a problémát.
Az Elektroboot-ok fejlesztései
Viszont a tényleges megoldás az csak egy teljesen új tengeralattjáró típus illetve típusok lehettek. Ezek voltak az Elektroboot-ok. Az Elektroboot-ok fő fejlesztése az volt, hogy ezek voltak az első olyan tengeralattjárók, amiket úgy terveztek, hogy képesek legyenek nagy távolságot megtenni a víz alatt, kizárva ezzel a légi meglepetés lehetőségét.
Az új német tengeralattjárók fő fejlesztése az volt, hogy a korábbi tengeralattjárókhoz képest háromszor akkora kapacitású akkummlátorokat kaptak. Emellett ezeknek az egységeknek a törzsét hidrodinamikailag kedvezőbb formájúra tervezték, hogy kisebb ellenállással haladhassanak a víz alatt. Ez ahhoz vezetett, hogy a víz alatt megtehető távolság a korábbi tengeralattjárókhoz képest a három-ötszörösére nőtt.
Egy XXI-es típusú német tengeralattjáró vázlatos rajza. A rajzon a narancssárga és a citromsárga rész jelöli az akkumulátorok elhelyezését
Emellett annak érdekében, hogy az új egységek a lehető leghamarabb a Kriegsmarine szolgálatába kerülhessenek, átdolgozták a gyártási módszereiket. Korábban a németek számára egy tengeralattjárót legyártani két évbe tellett. Viszont a Kriegsmarine azt akarta, hogy az Elektroboot-ok ennél gyorsabban szolgálatba állhassanak. Ezért a gyártás átszervezéséhez a német autóipart hívták segítségül.
Az autóipari szakértők pedig a tengeralattjárók tervezőivel együttműködve elérték, hogy a gyártáshoz szükséges idő két évről fél év alá csökkenjen. Ehhez úgy szervezték át a gyártást, hogy a tengeralattjárókat modulokban gyártották le, amiket a hajógyárban illesztettek össze.
Egy további fejlesztése az új generációs német tengeralattjáróknak az volt, hogy zárt, páncélozott tornyot kaptak, hogy a legénység szolgálatot végző tagjai jobban védve legyenek az időjárástól és az ellenséges támadásoktól.
Az új tengeralattjárók hídja
Ami szintén egy nagyon nagy plusz volt az Elektroboot-ok esetében az az volt, hogy sokkal jobbak voltak az életkörülmények. Ehhez azt kell tudni, hogy egy tipikus világháborús német tengeralattjáró esetében a legénység nagyon rossz körülmények között élt. Egyrészt a német tengeralattjárók nagyon zsúfoltak voltak, mivel a viszonylag kicsi volt a vízkiszorításuk, másrészt egyéb szempontból is rosszul éltek.
Például a világháború alatt szolgálatba állított német tengeralattjárók többségén a legénység konzerveken élt, ami miatt a legénység tagjai idővel hiánybetegségeket mutattak. Emellett zuhanyzó sem volt a német tengeralattjárókban, ami miatt a legénység idővel nagyon szagos lett.
Ezzel szemben az Elektroboot-ok már rendelkeztek hűtőszekrénnyel és zuhanyzóval is, plusz a legénység számára úgy általánosságban is több hely jutott.
A XXIII-as típusú tengeralattjárók
Az Elektroboot két típust takart, a nagyobb, óceánjáró XXI-es és a kisebb, partmenti bevetésekre tervezett XXIII-as típust.
A XXIII-as típus egy viszonylag kisebb méretű, partmenti bevetésekre optimalizált tengeralattjáró lett. A típus különlegessége volt, hogy öt modulra szétszerelve vasúton is szállítható volt. Ennek az volt az oka, hogy a Fekete-tengeren és a Földközi-tengeren is bevethető legyen, amit máskülönben nem tudtak volna elérni.
Az olcsóbb gyártás érdekében a típusnak egyetlen hajócsavarja volt és hegesztéssel gyártották.
A XXIII típusú német tengeralattjáró
A típus a tapasztalatok alapján a felszínen és a víz alatt is jó tudott manőverezni és összesen 9 másodperc alatt tudott merülni, ami védettséget adott a támadó repülőgépekkel szemben.
A nagyobb testvér: a XXI típusú tengeralattjárók
Az a tengeralattjáró típus, amivel a Kriegsmarine a háború végén meg akarta fordítani a helyzetet, a XXI-es típus volt. A két Elektroboot közül ez volt a nagyobbik és ez tartalmazta a legtöbb fejlesztést.
A XXI-es típus egyik igen előre mutató fejlesztése volt, hogy ez volt az első tengeralattjáró-típus, ami automata torpedó-töltő rendszerrel láttak el. Ehhez azt kell tudni, hogy a világháborúk idején a tengeralattjárókon a torpedók töltését még manuálisan, emberi munkaerővel végezték, ami az első sorozat kilövése után igen lassúvá tette a torpedók újratöltését. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy miután egy tengeralattjáró kilőtte a vetőcsőben található torpedóit, utána egy időre ki kellett válnia a harcból, mivel annyira lassú volt a vetőcsövek újratöltése.
Ezzel szemben a XXI-es típus automata töltőrendszert kapott, ami azt eredményezte, hogy a tengeralattjáró a teljes torpedó-készletet nagyjából 20 perc alatt ki tudta lőni. Ez pedig azt eredményezte, hogy egy összecsapás alatt lényegesen nagyobb kárt tudtak volna okozni az ellenfélben.
Az automata torpedó-töltőrendszer tervrajzon
Egy további, igen jelentős fejlesztés az volt, hogy a XXI-es típus ellátták radarral, ami kizárta a légi meglepetés lehetőségét. A német tengeralattjárókat legelőször 1942-ben kezdték ellátni radarokkal, de akkor még csak néhány német tengeralattjáró kapott radarokat és azoknak limitáltak is voltak a képességeik.
A XXI-es típus viszont már egy hatásos, tengeralattjárón is alkalmazható radart kapott. Ez pedig azt eredményezte, hogy a szövetségesek a bevetésre küldött egységek közül egyiket sem tudták elkapni repülőgépekkel.
Források:
Legfrissebb kommentek