Szólj hozzáA történelem legnagyobb inváziója a német Barbarossa-hadművelet volt, ami 1941 júniusában kezdődött. Kezdetben a Vörös Hadsereg a védekezés folyamán igen súlyos veszteségeket szenvedett, de később az oroszok magukra találtak.
A cikket írta: HZS89
A harcok kitörésekor a Vörös Hadsereg harckocsi-állományának jelentős része gépesített-hadtestekben volt összpontosítva, a német páncéloshadtestekhez hasonlóan.
Viszont a szovjet gépesített-hadtestek túlnyomó többsége 1941 nyarán odaveszett, ami révén a szovjetek számára szükségessé vált, hogy gyorsan új páncélos alakulatokat tudjanak kiállítani. Ezért 1941 augusztusától kezdve a szovjetek elkezdtek sokkal kisebb alakulatokat, harckocsi-dandárokat kiállítani.
A cikk ezért alapvetően a német páncéloshadosztályok és a szovjet harckocsi-dandárok összehasonlítása lesz a hadrendet és a fegyverzetet tekintve.
Harckocsik
A szovjetek az 1941-42 időszakban a páncélos alakulataikat tekintve leginkább a harckocsi-állományt tekintve voltak előnyben. Ekkoriban a szovjetek már rendelkeztek KV-1 típusú nehézharckocsikkal, amelynek német megfelelője nem volt. Emellett a németekre nagy benyomást tett a szovjetek új T-34-es típusú közepes harckocsija. A típus jól kombinálta a védettséget, a tűzerőt és a mobilitást.
T-34-es harckocsi
Az 1941-es Barbarossa-hadművelet idején a német harckocsi állomány többségét már közepes harckocsik tették ki. A korábbi, 1939-es és 1940-es hadműveletekben a német harckocsik többsége még könnyűtank volt, amihez képest ez minőségi előrelépés volt. A német harckocsik fő előnye a szovjetekkel szemben az volt, hogy el voltak látva rádiókkal, ami hatékonyabb vezetést tett lehetővé.
1941-ben egy német páncéloshadosztály két vagy három harckocsi-zászlóaljjal rendelkezett, hasonlóan egy szovjet harckocsi-dandárhoz. Viszont a szovjet harckocsi-zászlóaljak feleannyi harckocsival rendelkeztek mint egy német.
Az 1941 decemberétől kezdve felállított szovjet harckocsi-dandárok már csak egyetlen harckocsi-zászlóaljjal rendelkeztek, feleannyival, mint egy német.
Ebből az látszik, hogy a harckocsikat tekintve egy szovjet egység minőségben volt fölényben (leszámítva a rádiókat), míg a német mennyiségben.
1942 folyamán a szovjetek berendezkedtek a T-34-es típusú harckocsik tömeggyártására, ami akkor még a legtöbb német harckocsival szemben fölényben volt. Viszont 42 folyamán a német oldalon nagyobb számban elkezdtek megjelenni azok a harckocsik, amik képesek voltak megbízhatóan kilőni a T-34-eseket. Itt leginkább a Pz 4 hosszú-csövű változataira kell gondolni.
A német és a szovjet harckocsi-programokkal kapcsolatos egyes fejlesztések
A német harckocsik benzinmotorosak voltak, míg az új generációs szovjet harckocsik dízelmotorosak. A benzinmotornak az alacsonyabb bekerülési-költség és kisebb dimenziók, míg a dízelmotornak a jobb nyomaték és az alacsonyabb üzemanyag-fogyasztás volt az előnye.
A német harckocsikat hegesztéssel gyártották, míg a szovjetekre jellemzőbb volt az öntéses páncélzat. A hegesztés azonos szerkezeti tömeg mellett jobb védettséget jelentett, továbbá olcsóbb volt hozzá felhúzni a gyártósort. Az öntés viszont, hogyha egyszer beindult, akkor nagyon produktív volt.
A nagyobb számban gyártott, páncélozott német járművek túlnyomó többsége (Panzer 3 közepes harckocsi, Stug 3 rohamlöveg) torziós-felfüggesztéssel rendelkezett, míg a szovjet T-34 harckocsik Christie-féle felfüggesztéssel rendelkeztek. A német felfüggesztésnek az volt az előnye, hogy több helyt hagyott a harckocsi páncéltestén belül, amely okból több hely maradt a legénységnek és a lőszernek.
A szovjet T-34 harckocsik ugyan jól kombinálták a mobilitást, a páncélzatot és a védettséget, de ennek volt egy igen nagy ára, mégpedig az ergonómia, magyarul zsúfoltak voltak. Ennek az egyik fő oka a döntött oldalpáncél volt. A szovjet harckocsik döntött oldalpáncélja zabálta a belső teret, amely okból nehezebb lehetett működtetni a tankokat.
Emellett a döntött oldalpáncél, a zsúfoltság miatt, ahogyan Zaloga fogalmazott, ahhoz vezetett, hogy amikor a tank páncélzatát átlőtték, akkor szinte mindig felrobbant vagy meggyulladt valami.
Téliesítés
A szovjet harckocsi-motorok injektoros dízelmotorok voltak, míg a német harckocsi-motorok karburátoros benzinmotorok. Ez kihatott a téli üzemelésre is.
A szovjet harckocsik üzemanyaga a dízelolaj volt. Azzal volt egy olyan probléma, hogy mínusz húsz fok alatt megdermedt. Ezért hidegben a szovjetek kerozint kevertek a dízelhez, mivel a kerozin-dízel keverék dermedéspontja alacsonyabb volt.
A benzin ugyan nem dermed meg mínusz húsz fokon, de attól még a németeknek súlyos problémáik voltak az 1941-42-es télen. Ennek az egyik fő oka az volt, hogy a harckocsi-motorjaik karburátorosak voltak: a karburátoros motorok hidegben eljegesedhettek, ami a motor leálláshoz vezethetett.
Emellett a T-34-esnek nagyobb volt a hasmagassága, mint a legtöbb német harckocsinak, ami révén mélyebb hóban is lehetett vele haladni. Ezzel szemben télen a német harckocsik az utakon tudtak haladni.
Szovjet harckocsik télen
Gyalogság
Ugyan a szovjet harckocsi-dandár és a német páncéloshadosztály a fentebb leírtak szerint a harckocsikat tekintve viszonylag kiegyenlített volt, de a gyalogság tekintetében óriási volt a kettő között a különbség.
Egy szovjet harckocsi-dandár egyetlen lövészzászlóaljjal rendelkezett, míg a német megfelelője néggyel, plusz még egy motorkerékpáros egységgel. Emellett ekkoriban a német gyalogság minőségi fölényben is volt a fegyverzetet tekintve.
Német lövészpáncélos
Ez azért volt igen lényeges különbség, mivel számos feladatot a gyalogság oldott meg. Ilyenek voltak a városi-harcok, az őrség, a védelem az ellentámadásokkal szemben és a foglyok begyűjtése.
Továbbá a német páncéloshadosztályok gyalogsága jelentős mértékben rendelkezett lövészpáncélosokkal. A lövészpáncélosok révén a német gyalogság szorosabban követni tudta a harckocsikat, mint a szovjet gyalogság, mivel a járművek mobilitást és védettséget adtak nekik.
Viszont a szovjet lövészek ugyan a géppuskákat tekintve hátrányba voltak, de idővel nagy mennyiségben kaptak géppisztolyokat. A szovjet harckocsi-dandárokban 1942-ben már az egyik lövésszázad teljesen géppisztolyokkal volt ellátva.
Tüzérség és felderítés
A tüzérség tekintetében még nagyobb volt a különbség, mivel a német páncéloshadosztálynak volt egy gépvontatású tüzérezrede, míg a szovjet harckocsi-dandár egyáltalán nem rendelkezett tüzérséggel.
Német könnyűtarackok
A német páncéloshadosztályok a tüzérségük révén képesek voltak tüzérségi előkészítésekre. Emellett az előre törő harckocsikat a tüzérség támogathatta, például a páncéltörő lövegek és az ellenséges tüzérségi ütegek kilövésével. A németek emellett a tüzérségi lövegeiket páncélelhárításra is alkalmazták.
A felderítést tekintve szintén óriásiak voltak a különbségek. Egy német páncéloshadosztály két zászlóalj nagyságrendű felderítő-egységgel rendelkezett, amik közül az egyik motorkerékpárokkal a másik pedig páncélautókkal volt ellátva. Ezzel szemben a szovjet harckocsi-dandárok egyáltalán nem rendelkeztek zászlóalj-erősségű felderítő komponenssel, mindössze egy páncélautókkal ellátott szakaszuk volt.
A hatékony felderítés hozzájárult ahhoz, hogy a német páncéloshadosztályok minimális veszteségekkel törjenek át, mivel a németek általában a védelem gyenge pontjait keresték.
Folyóátkelések
Egy további különbség volt, hogy egy német páncéloshadosztály rendelkezett saját hidász-egységgel míg a szovjet harckocsi-dandár egyáltalán nem. Akkoriban szinte minden, előírások szerint felszerelt német hadosztály rendelkezett egy Brückenkolonne B hidász-készlettel, amivel képesek voltak egy 16 tonna teherbírású hidat építeni egy folyó felett.
Német tank katonai hídon
A szovjetek viszont 1941 folyamán elvették a hadosztályaiktól a hidász-egységeket és azokat központi irányítás alá vonták. Ennek több oka is volt. Az egyik az volt, hogy a szovjetek tapasztaltai szerint a tapasztalatlan hadosztályparancsnokaik nem tudták kezelni a támogató-egységeket. Másrészt így hatékonyabban tudtak gazdálkodni az erőforrásokkal.
A német harckocsik 1941-ben könnyebbek voltak, mint a szovjet T-34-es közepes- és KV-1 nehéz-harckocsik. Ezért a német harckocsik több katonai és polgári hidat használhattak.
Ezzel szemben 1941-ben a szovjet T-34-esek nem használhatták az összes hidat a KV-1-esek pedig különösen nem.
Viszont ezt némileg kompenzálta, hogy a szovjet harckocsiknak nagyobb volt a gázló mélysége, vagyis több folyón is elkészítés nélkül át tudtak kelni.
Érdekességként megemlítjük, hogy a második világháború idején a német haderő volt az első olyan haderő,ami hídvető páncélosokat alkalmazott, amiket már jelentős számban be is vettek az 1940-es hadjárat idején. Viszont a németek ebből azt a következtetést vonták le, hogy az alvázak többet érnek harckocsikként és vissza is alakították azokat tankokká.
Német hídvető páncélos
Műszaki támogatás
A folyóátkelések mellett egy másik terület, amin a német páncéloshadosztályok jobb támogatást kaptak, mint a szovjet harckocsi-dandárok, az a műszaki támogatás volt. Ennek az volt az oka, hogy a német páncéloshadosztályok rendelkeztek egy igen jól felszerelt műszaki-zászlóaljjal, aminek feltöltve 900 fő körül volt a létszáma és több feladatra is bevethető volt. Egyrészt a hidak építése mellett tudtak aknamezőket is telepíteni, utakat építeni és harci-feladatokban részt venni.
A német hadosztályokban a műszakisokat támadó alakulatként, rohamutászokként is be lehetett vetni. Ehhez fel voltak szerelve lángszórókkal, robbanó töltetekkel és akadálynyitó-felszereléssel. Emellett a német páncéloshadosztályok műszaki-zászlóaljai rendelkeztek saját páncélozott járművekkel is és rakétatüzérséggel is.
A német utászok rakétatüzérsége, becenevén „Stucka zu Fuss”, vagyis „Stuka lábon”
Ezzel szemben a szovjet harckocsidandárok műszaki egysége nagyságrenddel kisebb, szakasz nagyságú volt.
Páncélvédelem
A német páncéloshadosztályok a vastagabb páncélzatú ellenséges harckocsikat általában a páncélvédelmi egységükkel küzdötték le. 1941-ben ezek 37 mm-es és 50 mm-es páncéltörő ágyúkkal voltak ellátva. Az előbbi óriási mennyiségben állt rendelkezésre, de a T-34-es ellen hatástalan volt. Az utóbbi ki tudta lőni az orosz tankot, de 41 nyarán még csak kisebb mennyiségben állt rendelkezésre.
Német 50 mm-es (5 cm-es) páncéltörő löveg. 1941-ben ez volt az egyetlen fegyver a német haderő állományában, ami viszonylag jó eséllyel ki tudott lőni egy T-34-est.
1941-ben a szovjetek fő páncéltörő fegyvere a 45 mm-es páncéltörő löveg volt. Ez ki tudta lőni a német harckocsik többségét, feltéve, hogy volt hozzá lőszer.
A szovjetek 1941-ben nagy mennyiségben elkezdtek gyártani páncéltörő-puskákat. Ezek szemből nem tudták kilőni a legújabb német harckocsikat, de oldalról és hátulról minden német tankra veszélyesek voltak.
A páncélvédelmet tekintve ekkoriban mindkét oldal komoly problémákkal szembesült. Az orosz 45 mm-es páncéltörő lövegek már nem voltak elégségesek a legújabb német harckocsikkal szemben és hiányzott hozzá a lőszer. A németek számára legnagyobb mennyiségben rendelkezésre álló, 37 mm-es páncéltörő lövegek pedig a T-34-esekkel szemben szinte teljesen hatástalanok voltak.
A németek viszont ennek ellenére 1941 előtt még nem erőltették, hogy lecseréljék a 37 mm-es páncéltörő lövegeket. Ennek az volt az oka, hogy a háború kitörésekor a német páncélvédelem még a minőség helyett a mennyiségre fókuszált. Ennek az volt az oka, hogy a németek szerint a tömeges harckocsi-támadásokat csak nagy számú páncéltörő-löveggel lehetett elhárítani. Ezért a háború kitörésekor a német gyaloghadosztályok sokkal több páncéltörő-löveggel rendelkeztek, mint egy szovjet lövészhadosztály, ami révén ki tudtak építeni mélységben lépcsőzött páncélvédelmet.
Viszont a vastagabb páncélzatú szovjet harckocsik tömeges megjelenése miatt a németek kénytelenek voltak változtatni. Így 1942-ben már nagyobb számban megjelentek a német haderőben az újabb, 75 mm-es páncéltörő lövegek. Azok már megbízhatóan ki tudták lőni a szovjet harckocsikat.
A szovjet páncéltörő-tüzérezredek
1941-ben, a tapasztalatok hatására a szovjetek elkezdtek egy új alakulat-típust felállítani, a páncéltörő-tüzérezredeket. Ezek mobil és nagy számú páncéltörő löveggel ellátott alakulatok voltak, amiknek az volt a feladata, hogy mobilitásukat használva csapdákat állítsanak az előre törő német páncéloshadosztályoknak.
A szovjetek a világháború alatt több mint 200 ilyen egységet állítottak fel, de az alkalmazásukkal voltak problémák. Az egyik probléma az volt, hogy a németek gyorsan haladtak, ami miatt a vörösök nem tudták, hogy éppen hol vannak.
Emellett egy ilyen egység igen nagy számú teherautót igényelt a mozgatásához, ami más egységek elől szívta el a teherautó-állományt.
Összefoglalás
Összefoglalásként megállapítható, hogy az 1941-42-es időszakban a szovjet harckocsi-dandárok és a német páncéloshadosztályok a harckocsi-állományt tekintve viszonylag kiegyenlítettek voltak. A szovjet harckocsik ekkoriban vastagabb páncélzattal és jobb terepjáró-képességgel rendelkeztek. A német páncéloshadosztályoknak viszont ebben az időszakban mennyiségileg két-háromszoros fölényük volt, plusz mellette még el voltak látva rádiókkal.
A német páncéloshadosztály viszont gyakorlatilag minden más téren egyértelmű fölényben volt, a gyalogsági-fegyverzettől és létszámtól kezdve, a tüzérségen át a felderítésig. Ez hozzá járult ahhoz, hogy a német páncélosok hadosztályként erősebbek voltak, mint a szovjet ellenfeleik.
A páncélvédelem terén viszont 1941-ben mindkét oldalon voltak problémák. A szovjet 45 mm-es páncéltörő lövegekhez hiányzott a lőszer, míg a szovjet harckocsiknak vastagabb volt a páncélzata, ami miatt a nagyobb mennyiségben rendelkezésre álló, 37 mm-es német páncéltörő-lövegek nem tudták azokat kilőni.
Viszont ehhez hozzá tesszük, hogy 1942 folyamán megjelentek a szovjet haderő állományéban a harckocsi-hadtestek. Ezek egyenként három harckocsidandárból álltak, ami révén összességében már hasonló számú harckocsival rendelkeztek mint egy német páncéloshadosztály.
1942 második felében ugyan a szovjetek már rendelkeztek harckocsi-hadtestekkel, de a minőségi fölényüket a harckocsik terén kezdték elveszteni. 1942 folyamán a német haderő állományában elkezdtek megjelenni a Panzer 3 és a Panzer 4 hosszú-csövű verziói, amik jobb páncélátütő-képességgel rendelkeztek, ami révén fel tudták venni a küzdelmet a T-34-essel. Emellett a németek 1942 augusztusában bevetették az első Tigris nehézpáncélosaikat.
Források:
- Steven J Zaloga: The Red Army Handbook
- Osprey Publishing: Panzer Divisions
- https://www.ww2-weapons.com/red-army-1941/
- Steven J. Zaloga: Stug 3 vs T-34
- David R. Higgins: King Tiger vs IS-2
Legfrissebb kommentek