Szólj hozzáA történelem legnagyobb tengeri hadszíntere, mind a kiterjedését mind pedig a bevetett hajók számát tekintve a második világháborús csendes-óceáni hadszíntér volt.
A cikket írta: HZS89
Ez a hadszíntér abból szempontból különbözött a többitől, hogy meghatározó szerepe volt benne a repülőgép-hordozókról felszálló flottalégierőknek. Alább az ezen a téren meghatározó haditechnikai különbségeket mutatjuk be.
A japán és az amerikai repülőgép-hordozók közötti különbségek a technikai jellemzőket és a tervezési elveket tekintve.
A japánok úgy gondolták, hogy a repülőgép-hordozók nagyon sérülékenyek a légitámadásokkal szemben. Ezért ők úgy gondolták, hogy az a fél nyer, aki előbb és nagyobb erővel támad.
Ezért a japán repülőgép-hordozókat úgy tervezték, hogy a lehető legtöbb repülőgépet tudják hordozni a repülőcsoportjaik számára. Ezért annak ellenére, hogy az amerikai hordozók újabbak voltak, a japán hordozók a háború elején hasonló számú repülőgéppel rendelkeztek.
A japán Shokaku repülőgép-hordozó. Ez a hajó az egyik legmodernebb japán repülőgép-hordozó volt a világháború folyamán
Ezzel szemben az amerikaiak a hordozóik tervezése során több figyelmet fordítottak arra, hogy a hordozóik túl is éljék a csatákat. Ezért az amerikai hordozókat úgy tervezték meg, hogy a kárlehárító-csapatok nagyobb valószínűséggel tudják a hajókat ért sérüléseket lokalizálni, hogy azok ne süllyedjenek el.
A kárelhárítás az amerikai hordozók esetében nem csak felszerelés és a tervezés miatt volt hatékonyabb, hanem azért is, mivel az amerikai hordozók legénysége alaposan ki volt rá képezve.
Emellett az amerikai hordozók általában jobb légvédelmi-tüzérséggel is rendelkeztek, plusz a háború folyamán egyre jobb légvédelmi és tűzvezető radarokat kaptak.
A repülőcsoportok
A hordozók harcértékét elsősorban a repülőcsoportjuk adta. A japán hordozókra a háború folyamán végig jellemző volt, hogy elsősorban a támadó műveletekre voltak optimalizálva a repülőcsoportjaik. Ezért egy japán hordozó esetében a repülőcsoport egy századnyi vadászgépből, egy századnyi torpedóvetőből és egy század zuhanóbombázóból állt.
A háború elején az amerikai hordozókra is az volt jellemző, hogy a támadó funkciójú repülőgépek voltak többségben, de idővel náluk az arányok eltolódtak a vadászgépek felé. A háború kitörésekor egy amerikai hordozó általában egy vadászgép-századdal, két zuhanóbombázó-századdal és egy torpedóvető-századdal rendelkezett. A háború végén viszont már az amerikai hordozók repülőcsoportjaiban egyértelműen a vadászgépek voltak többségben.
A japán repülőcsoportoknak alapvetően az volt az előnye, hogy nagyobb volt hatósugaruk. Ezt az tette lehetővé, hogy a japán repülőgépek viszonylag könnyűek voltak. Ez lehetővé tette, hogy a japánok olyan távolságból tudjanak támadást indítani az amerikai hordozók ellen, ahonnét azok nem tudtak ellencsapást indítani.
Emellett a háború elején a japán Mitzubishi Zero vadászgépek még egyértelműen fölényben voltak az amerikai repülőgép-hordozók Wildcat vadászgépeivel szemben. Az 1941-42-es időszakban a Zero jobban fordult és gyorsabban emelkedett, mint az amerikai vadászgép.
Japán Zero (Rei-sen) vadászgép
Az amerikai repülőgépek viszont általában erősebben páncélozottabbak voltak és mellette erősebb szerkezetük és öntömítő üzemanyag-tartályuk volt, ami révén sokkal kevésbé voltak sérülékenyek.
Emellett 1943-44 folyamán az amerikai haditengerészeti légierő állományában megjelentek az újabb vadászgépek, mint a Hellcat és a Corsair. Azok már jelentősen fejlettebbek voltak, mint a japán Zero. Egyrészt jelentősen erősebb motorjuk volt, amit többek között a jobb üzemanyag és a nagyobb lökettérfogat tett lehetővé, másrészt erősebb fegyverzetük és páncélzatuk volt. Míg a japán vadászgépet a 14 hengeres, 28 literes, 92 oktános üzemanyagon üzemelő Nakajima Sakae repülőgépmotor hajtotta, addig az amerikai vadászgépeket a 18 hengeres, 46 literes, 100 oktános üzemanyagon üzemelő Double Wasp hajtotta. Így nem meglepő, hogy a teljesítményben több mint 50 százalékos különbség volt a két motor között.
Amerikai Double Wasp repülőgépmotor
Ezzel szemben a japán repülőgép-hordozók fő vadászgép-típusa a háború végén is a Zero volt, ami 1944-ben már egyértelműen hátrányban volt az amerikai vadászgépekkel szemben. Ugyan a japánok a háború folyamát beépítettek fejlesztéseket a Zero-ba, például a Sakae motor kétsebességes-feltöltővel ellátott verzióját és az öntömítő üzemanyag-tartályokat, de ennek ellenére a Zero hátránya az 1944-45-ös időszakra jelentőssé vált.
Üzemeltetés
Egy további különbség a két fél hordozói között az volt, ahogyan üzemeltették a repülőcsoportjaikat. A japánokra az volt jellemző, hogy miután a bevetésről visszatérő repülőgépek leszálltak, azokat levitték a hangárfedélzetre, hogy ott töltsék fel azokat üzemanyaggal és lőszerrel.
Ezzel szemben az amerikaiak sokkal gyorsabbak voltak, mivel az amerikaiak nem vitték le a repülőgépeiket a hangárfedélzetre, hanem közvetlenül a startfedélzeten szervizelték azokat. Ez által megspórolták azt a kört, hogy levigyék a repülőgépeket a hangárfedélzetre, ami a japánok esetében jelentős időbe tellett.
Amerikai Essex osztályú repülőgép-hordozó
Az amerikaiak ennek megfelelően a hangárfedélzetet inkább a komolyabb javításra szoruló repülőgépekre tartották fent. A japánok viszont nem kíséreltek meg komolyabb javításokat, hanem a sérült gépeket hazavitték magukkal.
Viszont ehhez az is hozzá tartozik, hogy a japán hordozókon voltak szétszerelt állapotban szállított tartalék repülőgépek, a veszteségek pótlására. Ezért a japán hordozókon a művelet alatt akár tucatnyi repülőgépet is össze tudtak állítani a veszteségek pótlására.
Egy további különbséget az jelentett, hogy az amerikai hordozóknak voltak katapultjai, míg a japánoknak nem. Ez azért volt egy lényeges különbség, mivel ez által az amerikai hordozók egy hullámban több repülőgépet tudtak indítani, mivel egy katapulttal rövidebb úton fel lehetett gyorsítani egy repülőgépet, ami révén egy amerikai hordozó startfedélzetén több repülőgépet tudtak felsorakoztatni az indulásra.
A japán vízirepülőgép-anyahajók
A japánok már a két világháború közötti időszakban is tisztában voltak azzal, hogy valamilyen módon ellensúlyozni kell a hátrányaikat, például a kisebb repülőgép-hordozókat és a kisebb ipari kapacitást. Ezt többek között azzal próbálták ellensúlyozni, hogy vízirepülőgép-anyahajókat építettek.
A japánok alapvetően azért építettek vízirepülőgép-anyahajókat, mivel azokra nem vonatkoztak a fegyverzet-korlátozási egyezmények. Ez által a flotta által szállított és bevethető repülőgépek számát jelentősen meg tudták növelni.
Japán vizirepülőgép-anyahajó
Viszont a háború alatt kiderült, hogy a vízirepülőgépek teljesítménye elmarad mind a szárazföldi-bázisú, mind pedig a hordozókról indított repülőgépekétől.
A japánok emellett a két világháború között számos olyan nehézcirkálót és csatahajót építettek, amik jelentős számban tudtak úszótalpas felderítő-repülőgépeket hordozni. A japánok az volt a szándéka, hogy ezekkel a felderítő repülőgépekkel hajtsák végre a felderítést, hogy a hordozóik repülőcsoportjai a csapásmérő feladatokra tudjanak összpontosítani.
Az amerikaiaknak előnyt adó fejlesztések: légvédelmi-cirkálók és légvédelmi-lövegek
A cikk korábbi részében már meg volt említve, hogy az amerikai repülőgép-hordozóknak jobb radarjai voltak, mint a japánoknak. Egy ezzel kapcsolatos fejlesztés volt, hogy az amerikai hordozókat általában hatásos légvédelemmel ellátott hajók kísérték.
Az amerikai flottának volt egy olyan hajó-típusa, amivel a japánok egyáltalán nem rendelkeztek, mégpedig a légvédelmi-cirkáló. Ezek a hajók igen komoly tűzerővel tudták fogadni a japán csapásmérő-repülőgépeket.
Emellett az amerikai hadhajók rendelkeztek talán a világháború legjobb nehéz légvédelmi-lövegeivel. Az amerikai 128 mm-es légvédelmi hajóágyúk pontosak voltak és mellette a tűzgyorsaságuk is jó volt.
Források:
- Mar Stille: USN Carriers Vs IJN Carriers
- http://www.pwencycl.kgbudge.com/
Legfrissebb kommentek